Iparűzési adó – itt az alkalom új alapra helyezni

A hétvégén bejelentett, iparűzési adó lefelezéséről szóló hírek kapcsán számos vélemény jelent meg, amelyek jelentős része egyelőre inkább politikai oldalról közelít a témához. Pedig most lenne itt az alkalom, hogy szakmai nézőpontból is átgondoljuk a rendszerváltás óta létező legkárosabb, sokak által csak ipar(el)űzési adónak csúfolt közteher alternatíváit.

Kezdjük a múlttal

A rendszerváltás hajnalán felélesztett önkormányzatoknak kellő forrásra volt szükségük a rájuk rótt feladatok ellátásához. Ennek egyik fontos eszköze volt a helyi adók bevezetése, amely mára szinte az egyetlen olyan adójogszabály-őskövület, amely alig változó formában és tartalommal vészelte át az elmúlt harminc évet. Az állam által biztosított jogszabályi keretek között vethetik ki az önkormányzatok a különféle helyi adókat, köztük - jellemzően legfontosabb bevételi forrásként - az iparűzési adót. Ám ezt sem kényük-kedvük szerint vethetik ki az önkormányzatok, hanem egységes adóalap-megállapítási szabályok alapján, legfeljebb 2%-os adókulccsal.

Az iparűzési adó tehát egy meglehetősen rugalmatlan állatfajta, ami szívósan, mondhatni vérszívósan itt maradt velünk az évek során, miközben a 90-es években alkotott legtöbb adófajta mára jelentős változáson ment át, vagy szűnt meg és lett esetleg helyette más.

De mi a gond, ha csak 2% az adó?

A gond nem az adó mértékével van, hanem az adó alapjával, ami után az adót meg kell fizetni. Az ugyanis szinte teljesen független a vállalkozás eredményességétől és jelentősen differenciál a vállalkozások tevékenysége alapján.

Egy rövid példán megvilágítva: ha egy szolgáltatócégnek 100 millió forintos árbevétele van, és nagyon kevés az anyagköltsége (mert nem szerez be árut, nem vásárol anyagokat a működéséhez), de sok az alkalmazottja, akiknek magas munkabért fizet és így mondjuk a végén 5 millió forint nyereséget ér el, úgy nagyságrendileg 1,5-2 millió forint iparűzési adót fizet, ugyanis a munkabérekre fizetett költséggel és annak közterheivel nem csökkentheti az adó alapját. Ez a nyereségre vetítve 30-40%-os adónak felel meg.

Ha egy hasonló eredményességgel dolgozó kereskedő céget nézünk, azaz a 100 millió forintos árbevételhez 5 millió forintos eredmény társul, miközben csak két munkavállalója van, akiknek a magyar átlagbért fizeti, akkor ez a vállalkozás már csak nagyjából fél millió forint iparűzési adót fizet, mert például az értékesített áruk beszerzési értékét levonhatja az adóalapból. Az ő nyereségre vetített adómértéke tehát 10% körüli.

Ez komoly különbség, ami csak abból adódik, hogy a két cégnek eltérő a tevékenységi köre. Ráadásul azt a tevékenységet bünteti az adónem, ahol elvileg nagyobb a hozzáadott érték. Még az is előfordulhat, hogy egy veszteségesen működő cégnek is iparűzési adót kell fizetnie, ami legalábbis kérdéseket vet fel.

Az alacsonynak látszó 2%-os adókulcs ellenére az iparűzési adó jellemzően magasabb terhet ró a vállalkozásokra, mint az állam által kivetett 9%-os társasági adó.

Az egyetlen pozitív változás az évek során a kisvállalati adó (kiva) bevezetése után történt, ugyanis azon cégek, amelyek a kisvállalati adó rendszerét alkalmazzák választhatnak, hogy nem a normál szabályok szerint, hanem a kiva-alapjuk 120%-a után fizetik meg az iparűzési adót. Ez sem kevés, de általában kevesebb, mint a normál szabályok szerint kiszámított adó.

Miért maradt meg eddig az iparűzési adó?

Egész egyszerűen azért, mert épp a rugalmatlansága révén nagyon jól tervezhető bevételi forrása ez az önkormányzatoknak. Mivel elsősorban bevétel (és nem nyereség) alapú adóról van szó, ezért jól követi a konjunktúrát: növekvő forgalom esetén több adó folyik be, csökkenő forgalom esetén rendszerint kevesebb.

Bár volt rá esély 2007-ben, hogy változtatásra kényszerítsék az államot arra hivatkozva, hogy ez az áfa mellett egy kvázi második forgalmi típusú adó, az Európai Bíróság ítélete szerint maradhatott az adónem, és minden egyéb kezdeményezés is elbukott eddig az önkormányzati lobbin, ami ennek az adónemnek az új alapokra helyezését szorgalmazta.

Itt az alkalom, hogy új alapokra kerüljön

Most, hogy 2021-től lefeleződik az iparűzési adó, kinyílt Pandóra szelencéje: világos, hogy az iparűzési adóbevételek jelentős megvonása után hozzá kell nyúlni az önkormányzatok finanszírozásához, ki kell segíteni az önkormányzatokat átmeneti bevételekkel, ha egyáltalán megmaradnak az önkormányzati jogkörök és feladatok - de ez inkább a politika területe.

Ebben az átmeneti évben itt lenne az alkalom egy szektorsemleges, a vállalkozások eredményességéhez jobban illeszkedő, tisztességes és a vállalkozások számára is jobban tervezhető adóalap-számítási mód kidolgozására, amely egyúttal az önkormányzatoknak is kiszámítható bevételt jelent.

De minek is kellene új adóalap-számítási módot kidolgozni, ha egyszer ott van az ezeket az elvárásokat teljesítő társasági adó? Mi lenne, ha a kisvállalati adó rendszeréhez hasonlóan a társasági adó rendszerében is azonosan kiszámított adóalapra kellene megfizetni a nem 2, hanem nyilván magasabb mértékű adót? Persze ekkor be kellene vallani, hogy a nyereséghez mérten eddig sem 2 százalék volt az iparűzési adó...

Számos országban hasonlóan oldják meg a helyi önkormányzatok finanszírozását. Hogy a kedvenc példámat hozzam, Svájcban például a vállalkozások és a magánszemélyek is ugyanarra az adóalapra vetítve, de három irányba fizetik az adójukat: a Bund (szövetség), a kanton és a települési önkormányzat részére. De hasonló a helyzet Németországban is, ott is a nyereség után kell az iparűzési adót (Gewerbesteuer) megfizetni.

Akár az is helyes megoldás lehetne, ha visszatérnénk a múlthoz, amikor a központilag beszedett személyi jövedelemadó egy részét osztotta le (fixen és kiszámíthatóan) a településeknek az állam. Ugyanígy be lehetne vezetni ezt a módszert a társasági adóra vonatkozóan, igaz az is adóemelést igényelne, hiszen akkor a társasági adón keresztül kellene beszedni az eddig iparűzési adó formájában befizetett sokszáz milliárd forintot.

Egy helyesen megalkotott adónak nemcsak szektorsemlegesnek, kiszámíthatónak, de könnyen beszedhetőnek és ellenőrizhetőnek is kell lenni. Márpedig a legtöbb település nem rendelkezik sem szakértelemmel, sem kapacitással, hogy adóellenőrzéseket végezzen a vállalkozásoknál. A NAV pedig jelenleg nem rendelkezik hatáskörrel a helyi adók ellenőrzésével kapcsolatban. Mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet, ha egy normál - NAV által végzett - adóellenőrzés során a települési önkormányzat részére befizetendő adót is ellenőrizni lehetne (hiszen azt éppúgy kell mondjuk kiszámítani, mint a központilag beszedett adót).

Bár a most bejelentett intézkedések nyilván nem adópolitikai célból születtek, de talán itt lenne  az alkalom új alapokra helyezni ezt az elmúlt harminc évben kiszolgált adónemet. A vállalkozások aligha fognak krokodilkönnyeket hullatni utána és az önkormányzatoknak is lehetne jó alternatívát kínálni.